Azt mondják, nem hátra, hanem előre kell nézni, hogy nem azokhoz kell hasonlítanunk magunkat, akik kevesebbet értek el, hanem azokhoz, akik többet. Én azt mondom, akik előttünk járnak, talán motiválhatnak, de akik „mögöttünk”... ők tartanak minket a talajon. Ők azok, akik jelzőtáblákként emlékeztetnek minket az egyik legfontosabb dologra az életben: hogy valaki örülne, ha a helyünkben lehetne.
Valakinek az a vágya, hogy elérjen oda, ahol mi vagyunk, és lehet, hogy mellette nincsen támogató család vagy barátok, lehet, hogy benne nem hisz senki, és csak magából meríthet erőt a legnehezebb pillanatokban is. Van, aki most is egyedül van... és nem csak saját magával, hanem az egész világgal meg kell harcolnia, hogy kitörjön.
Amikor veszítünk, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mennyi mindent megnyertünk már az élettől... Mert nem az a baj, hogy többre vágyunk, hanem az, ha úgy harcolunk, hogy az elfeledteti velünk, annak értékét, ami már most a miénk. És ha ez minden alkalommal elhalványul bennünk, akkor talán még nem is értünk meg arra, amiért harcolunk, mert lehetséges, hogy mielőtt megkapnánk, még vár ránk egy nagy lecke az Élettől: előbb tanuld meg értékelni, amid most van.
